26. rész: Suttogás és fenyegetés

A Spenglerrel történtek még nagyobb óvatosságra intik a tündéreket. Miután megállapodnak egymás között, hogy ezentúl mindenképpen együtt maradnak, már sokkal lassabban tudnak haladni, mint korábban.

Bloom egy idő után a kezdeti idegösszeomlás tüneteit véli felfedezni magán. Minden sarkon eltűnő, kék ruhadarabot, minden sötétebb részen zölden parázsló szempárokat lát. Még mindig cseng a füle a Spengler torkából feltörő visítástól, gyakran pedig a másik, suttogó hang is az agyába tolakodik. Ilyenkor összerezzen és ijedten kapkodja jobbra-balra a fejét a forrása után kutatva. Az első pár ilyen alkalommal segélykérően fordul a barátnőihez, de azok, úgy tűnik, semmit sem hallanak.

Mivel idelent még annyi fény sincs, mint amennyi a lovagokkal vívott küzdelem során volt, még nehezebb megmondani, mennyi ideje léptek be azon a bizonyos kapun, amit Spencer nyitott ki számukra. Nem csoda hát, hogy mindenki meglepődik, amikor Techna hirtelen megáll.

– Már órák óta bolyongunk itt, és még nem találtunk semmit! – fakad ki. – Biztos, hogy erre kell továbbmennünk?

– Én már semmiben sem vagyok biztos – mondja Musa. – Derektől elpártoltak a lovagjai, egyedül van, mi meg majd megfagyunk. Nem kéne inkább visszafordulnunk és hagyni az egészet?

– Nem – vágja rá Bloom, de mintha valaki más használná az ő hangját. Szíve szerint már ő is rég visszafordult volna. – Harminc éve Faragondáék is életben hagyták, és láthatjátok, mi lett a vége. Az iskolák elbuktak, elrabolták szinte az összes diákot, csak azért, hogy az igazgatókon vegyenek elégtételt. Faragonda megígértette velem, hogy mi nem fogjuk elkövetni ugyanazt a hibát…

– Azt mondod – suttogja megrökönyödve Flóra, – hogy meg kell ölnünk?

– Ezt ne! – Layla azonnal hátrálni kezd. – Erről eddig egy szó sem esett.

– Bloom, erre nem leszünk képesek – csatlakozik Stella is. – A Trix és Darkar… Jó, legyőztük őket, börtönbe kerültek. De valakit megölni… az teljesen más.

Bloom keresni kezdi a szavakat, de valami hamarosan eltereli a figyelmét. Egy hangot hall: egy kislány hátborzongatóan halk suttogását.

– Ki van ott?

A tündér hátán végigfut a hideg. Ijedten kapkodja a fejét jobbra-balra.

– Mi volt ez? – kérdezi.

– Mi mi volt? – néznek rá a többiek.

– Ti… ti nem hallottátok?

– Mit kellett volna hallanunk?

Bloom értetlenül néz barátnőire. Nem tudja elhinni, hogy ők nem hallottak semmit. Pedig olyan valóságosnak tűnt…

– Úgy tűnik, tényleg itt kéne hagynunk ezt a helyet – vélekedik Layla és már indulna is visszafelé. – Ha már Bloom is hangokat hall…

– Mit csináltok itt?

Újra a suttogás. Bloom nem bírja megállni, muszáj hátrafordulnia. A többiek már el is indultak kifelé, pont amikor végre meglát valamit a másik irányban. És a látványtól egy pillanatra még levegőt venni is elfelejt.

A járat végében egy kislány alakja bontakozik ki a sötétből. Kék ruhája, ami egy felsőből és egy szoknyából áll, annak idején drága, elegáns darab lehetett. Most azonban elnyűtt, szakadt és poros. Hosszú, fekete haja csapzott, eltakarja az egész arcát.

Bloom óvatosan hátrapillant barátnői felé. Azok már valamivel odébb járnak, mintha észre sem vették volna, hogy lemaradt. Amikor visszafordul a kislány felé, majdnem felkiált ijedtében. A kislány ugyanis egy pillanat alatt megtette a kettejük közti távolságot, most pedig mindössze fél méterre áll tőle.

– Kik vagytok? – kérdezi suttogva. – Mit kerestek itt?

– Én Bloom vagyok – hebegi félelemtől reszketve a tündér. Hiába csak a derekáig ér fel ez a kislány, valami meghatározhatatlan okból tart tőle. És meglepve tapasztalja, hogy akaratán kívül ő is suttog. – A barátaimmal azért jöttünk…

– Bloom – visszhangozza a kislány. – Menjetek innen! Semmi keresnivalótok itt.

– Nem lehet. Van itt valahol egy férfi, aki nagyon rossz dolgokat tett mostanában. Azért jöttünk, hogy megállítsuk.

– A bátyámmal nem kell törődnötök. A lidércem majd elintézi.

– A bátyád? Csak nem… te vagy Dinara?

– Valaha így hívtak. De amikor a bátyáim lehoztak ide, eltűntem a világ szeme elől. Gyakorlatilag megszűntem létezni. Ez a név immár semmit sem jelent számomra.

– Lehoztak ide? És hagytak…

– Mikor elmentek, hogy végrehajtsák a terveiket, senki sem maradt itt. Nem volt, aki enni adhatott volna, a cellámból pedig nem tudtam kijönni. Így hát…

– De most mégis itt vagy. Ezek szerint mégiscsak sikerült…

– Itt vagyok, mert elintéznivalóm van. Kósza szellemként bolyongok itt már harminc éve, várva arra, hogy érkezzen egy erősebb jellemű valaki, aki segíthet nekem.

– Mint Spengler? Ő a… hogy is hívtad… lidérced?

– Átadtam neki azt a határtalan dühöt és bosszúvágyat, amit az óta éreztem a bátyáim iránt, amióta bezártak ide. Nem fog megállni, amíg nem végez Derekkel a nevemben. Utoljára szólok: menjetek innen, hagyjátok itt ezt a helyet, különben ti is a bátyám sorsára juttok.