7. rész: Kettős offenzíva

A folyosón szaladva Flóra rendszeresen megáll egy-egy ablaknál. Kinéz az udvarra, ahol egyre nagyobb tömeg verődik össze a kettétört torony körül. Lent néhányan átkutatják a romokat, majd egyértelműen jelzik a kint állóknak, hogy senki sem szorult a törmelék alá. Ez pedig Flórát is megnyugtatja valamennyire.

– Hála az égnek, hogy senki sem sérült meg – sóhajt. – Remélem, az igazgatónő is jól van...

– Ha az ellenség bejut, akkor már mindegy lesz – szólal meg Bart, és a legközelebbi ablakhoz lép. – Lássuk, le tudom-e lassítani...

A fiú előrenyújtja mindkét kezét, miközben behunyt szemmel koncentrál. Flóra a katonák seregét fürkészi tekintetével, keresve valamilyen hatást, amit Bart elérhetett. Hamarosan viszont a sárszörny kétségbeesett kiabálása elvonja a figyelmét a páncélosokról. A gólem körül ugyanis erős sugárban víz tör fel a magasba. A sáralak megáll, és eszeveszetten kiabál kínjában.

Sajnálatos módon a hidegzuhany pár pillanat múlva eláll. A víz visszatér a föld mélyére, de nem kevés sarat is visz magával. Ezzel egyidőben Bart elhátrál az ablaktól a szemközti falig. Hangosan veszi a levegőt. Flóra is gyengébbnek érzi magát.

– Ennyi volt – mondja nemsokára a fiú, még mindig a falhoz támasztva a hátát. – Talán egy kicsit meggyengítette...

A tündér újra kinéz az ablakon. A szörnyeteg némi erőgyűjtés után ismét megindul a kapu felé.

– Tudsz tovább jönni? – fordul Flóra a fiúhoz, mire az azonnal bólint.

– Persze.

Amint elindulnak, a folyosó bekanyarodik. Aztán még egyszer. A forduló utáni hosszú egyenes szakaszon viszont egy másik tündér fut velük szemben. Nyilván valamilyen fedezéket keres, de Flóra nem igazán törődik vele. Sietne tovább, végig a folyosón, amikor meghallja Bart kiáltását:

– Vigyázz, szikla!

A következő pillanatban már a derekán érzi a fiú karját, ahogy megállítja és visszahúzza. Hirtelen megremeg az egész épület. A lövedék nem sokkal mellettük csapódik a falba. Mivel meggyengült a tartószerkezet és már nem bírja el a ránehezülő súlyt, a folyosó padlója megrepedezik egy szakaszon, és a darabok hullani kezdenek a mélybe. Flóráékat nem fenyegeti veszély, de a másik tündér rálép a padló egyik ingatag kövére, ami kicsúszik a lába alól.

Bart futva elindul a tündér felé, mielőtt még az a törmelék után zuhanna. Az utolsó fél métert már háton csúszva teszi meg, és az utolsó pillanatban utánanyúl, de mindhiába. A kezét már nem éri el.

Flóra a szája elé kapja a kezét. Borzongás fut végig rajta a lány sikítása hallatán. Bart sem mozdul. A leszakadt rész szélén hasal maga elé meredve. Lassan felemeli üres markát. Pár pillanatig így marad, végül Flórához fordul. Még mindig nem tud megszólalni. Szeméből fájdalom sugárzik.

– Kérlek... Ne magadat hibáztasd... – hebegi Flóra a fiú arcát látva, de csak azt éri el, hogy végre Bart is megszólal:

– Hogyhogy nem tudtam elkapni? El kellett volna...

– Túlbecsülted magad... Mindenkivel megesik...

– Nem szokásom – folytatja komoly hangon a fiú. – Sokáig egyáltalán nem tudtam varázsolni. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mire vagyok képes és mire nem. El tudtam volna kapni. Fogalmam sincs, miért nem sikerült.

Bart mondatát dermedt csönd követi, aminek egy mennydörgésszerű hang vet véget. Flóra ismét kinéz a legközelebbi ablakon. A sárszörny már az iskola kapujánál van, most pedig nehéz öklével újra lesújt a vastag faszerkezetre. A látvány sietségre ösztönzi a tündért, ezért visszafordul barátjához. Közelebb lép hozzá, és a fiú felé nyújtja a kezét.

– Mennünk kell... – kezdi, mire Bart csak bólint.

– Tudom. Mehetünk.

A két fiatal visszaindul a folyosón, majd rákanyarodnak egy másikra. Itt már nincsenek ablakok, így csak a hangos dörömbölésből sejtik, hogy a gólem még nem törte be Alfea kapuját. Ezen az úton gond nélkül eljutnak az igazgatói irodához. Flóra kopogás nélkül nyit be. Faragondát az asztala mellett találják, amint épp feltápászkodik a padlóról.

– Igazgatónő, jól van? – kérdezi ijedten a tündér.

– Megmaradok. Ennél azért több kell, hogy...

Hangosan megszólal valami. Az igazgatónő benyúl a zsebébe, és kivesz belőle egy telefont. Az csörög.

– Igen? – kérdezi, miután felveszi.

– Faragonda, van egy kis gondunk – hallatszik egy férfihang a készülékből.

– Szaladin? Mi a gond?

– Megtámadtak minket, de nem azok, akikről beszéltél.

– Mert akikről beszéltem, azok minket támadtak meg. Nina és Maria itt vannak Alfea falai előtt.

– Akkor sajnos mindketten magunkra maradtunk. Milyen ismerős... Az ellenség nem mutatja meg magát, hanem csatlósokat küld... Emlékszel...

Megszakad a vonal. Faragonda holttá vált arcát látva Flóra még jobban megrémül.

– Ez mit akart jelenteni?

– Remélem, nem azt, ami lehetetlennek gondoltam. Harminc éve szálltunk szembe egy hasonló gondolkodású párossal, de...

– Hall valaki valamit? – szakítja közbe Bart az igazgatónőt. Kintről egy hang sem szűrődik be a szobába.

– Én semmit – szólal meg Flóra, majd elakadó lélegzettel hozzáteszi: – A kapu...

– Bejutottak. Személy szerint egyáltalán hiszem, hogy meg tudnánk tőlük védeni az iskolát.

– Ez esetben ki kell menekítenünk annyi tanulót, amennyit tudunk – jelenti ki Faragonda. – A könyvtárból nyílik egy folyosó, ami elég messzire nyúlik, hogy kijussunk Nina erőteréből. Ha pedig már kint vagyunk, hazaküldjük az összes diákot. Jobb, mintha fogságba esnének.

Ezúttal Bart áll a hármas csoport élére, bár a többieknek kell irányítaniuk, merre találják a könyvtárat. Gyakran hallanak páncélzörgést arról árulkodni, hogy ellenséges katonák vannak a közelben, de eggyel sem találkoznak. Sietve hagyják maguk mögött sorban a folyosókat, amikor az egyiken váratlan akadályba ütköznek. Egy elágazásnál ugyanis a Winx többi tagja kanyarodik be eléjük.