2. rész: A megvert iskola

A jókedvűen eltöltött délután végén a fiúk még elviszik a tündéreket Alfeába mielőtt visszaindulnának a Vörösforrásba. A lányok kedve azonban hamar lelohad, ugyanis az iskola kapujában a zsörtölődő Griseldával találják szembe magukat.

– Csakhogy végre megjöttetek! – kiált rájuk üdvözlés gyanánt. – Remélem, kimulattátok magatokat, mert az igazgatónő vár rátok. Fontos ügyben akar beszélni veletek.

A professzor megfordul, és elindul. A tündérek követik. Egyenesen az igazgatói irodához tartanak, ahova csak a Winx tagjai mennek be. Faragonda méretes asztalánál ül. Sátorként összetett keze fölött figyeli vendégeit, ahogy azok belépnek a helyiségbe. Mikor aztán az ajtó becsukódik Layla mögött, feláll.

– Sajnálom, hogy ezen a kései órán idehivattalak titeket, de nem volt más választásom – mondja. – A helyzet nagyon aggasztó, így kénytelen voltam megvárni Alfea legjobban összeszokott csapatát...

– Ezt értsük úgy, hogy megint feladatot kapuk és lóghatunk az órákról? – kérdezi reménykedve Stella.

– Értsétek úgy, hogy feladatot kaptok, amit viszont rövid idő alatt meg tudtok oldani és nem lesz semmi szükség a holnapi tanulás kihagyására.

Faragonda hangjából sugárzik az aggodalom, ez pedig a tündérekben is félelmet kelt.

– Igazgatónő, kezd megijeszteni minket – szólal meg Bloom. – Mégis mi történt?

– A Felhőtornyot megtámadták.

A tömör, rémisztő válasz teljesen megdöbbenti a lányokat. Először egyikük sem tud mit mondani. Végül Techna töri meg a csendet.

– Kik támadták meg? És miért?

– Ezt én sem tudom. Az üzenet ma délután érkezett. Egy pixi hozta, akit jelenleg is ápolnak, annyira kimerült. Menjetek el a Felhőtoronyba, és...

– Számíthat ránk – jelenti ki magabiztosan Bloom. – Nem fogjuk hagyni, hogy a Felhőtornyot legyőzzék.

Miután a tündérek rohanva elhagyják az irodáját, Faragonda lassan visszaül a székébe. Ujjaiból újra sátrat formál maga előtt, sóhajt egy nagyot, és motyogni kezd:

– Csak ne csalódjatok túl nagyot...

A Winx repülve rövid idő alatt eljut a Felhőtoronyig. Egy dolog már messziről szemet szúr: valami, aminek nagyon is itt kéne lennie, hiányzik. De hiába néznek jobbra-balra, így sem találják. Hol vannak a támadók?

– Te jó ég! – kiált fel Flóra. – Lehet, hogy elkéstünk?

Az iskola tágra nyílt kapujához érve még inkább kellemetlen érzést kelt a támadók hiánya. Ráadásul a Felhőtorony többi részének siralmas állapota is Flórát tűnik igazolni. Az épület számos tornya közül nem egy összedőlt. A falakon hatalmas erejű becsapódások nyomai látszanak, méghozzá méteres átmérőjű lyukak formájában. Nem csak az épület, de még a környéke is teljesen kihalt.

– Senki sincs itt? – tűnődik Techna. – Talán vissza kéne mennünk Alfeába, és jelenteni Faragondának, hogy későn értünk ide...

– Még mit nem! – ellenkezik Stella. – Semmit sem utálok jobban, mint hogy teljesen feleslegesen elküldenek valahova. És egyébként sincs semmi kedvem holnap az uncsi órákon ücsörögni. Elidőzünk itt egy kicsit, aztán tudunk arra hivatkozni, hogy későn értünk vissza és hullafáradtak vagyunk.

– Kivételesen részben egyetértek Stellával – szólal meg Bloom is. – Maradjunk még egy kicsit...

– Ez az! Tudtam én, hogy legalább te megértesz!

– De nem csak azért maradunk, hogy későn érjünk vissza. Valakinek még muszáj lennie az iskolában. Legalább egyszer nézzünk körül odabent, hátha találunk valakit... Utána visszamehetünk.

A kapun belépve sötét folyosó fogadja őket. A falak tövében végig omladékhalmok sorakoznak. Stella egy kis fényt gyújt, hogy lássanak, majd a csapat élére állva vezetni kezdi a többieket. A sötétség először riadtan menekül előlük, de utána gonoszul visszatér, hogy kövesse őket. Stella fényének körén kívül semmit sem látnak. Ha lenne itt még valaki... Tökéletes célpontot szolgáltatnának neki...

A tündérek benéznek minden terembe, ahova tudnak, de egy lelket sem találnak. Már éppen visszafordulnának, amikor Flóra benyit egy utolsó ajtón. A mögötte lévő helyiségből viszont azonnal egy átok csapódik a szemközti falba, tovább növelve az eddig sem kevés törmelék mennyiségét.

– Ne! Hagyd abba! – kiált be Flóra. – Segíteni jöttünk!

A felkavart porfelhőben hamarosan egy boszorkány alakja rajzolódik ki. Arca rémületet és kimerültséget tükröz. Rövid, vörös haja csapzott. Zöld szemével hitetlenkedve néz a tündérekre.

– Mirta? – hasít Bloomba a felismerés, miután alaposabban végignéz a lányon.

– Tény... Tényleg ti vagytok? – suttogja erőtlenül a boszorkány, majd összeroskad a folyosó közepén.A Winx tagjai ijedten sietnek oda Mirtához, aki tényleg elég rossz állapotban van. Amellett, hogy teljesen kimerült, apró zúzódások és sérülések borítják. A tündérek nem is értik, hogy bírt idáig talpon maradni.

– Mirta, mi történt? – próbál óvatosan kérdezgetni Bloom. – Olyan ez a hely, mintha katapultokkal bombázták volna...

– Mikkel? – kérdez közbe értetlenül Stella.

– Katapultokkal. Azok olyan ostromgépek, amikkel óriási sziklákat lehet kilőni...

– Akkor bizonyára azok voltak, mert délután egymás után értek minket a repülő sziklák – suttogja a boszorkány. – Emberek jöttek páncélban és pajzzsal... Nem... Nem tudtunk varázsolni...

– Mi? – lepődnek meg a tündérek egyszerre.

– Egyszercsak úgy éreztem, mintha elszállt volna az összes varázserőm... És a többiek sem tudtak semmilyen varázslatot végrehajtani...

– Ahhoz képest szépen belelőttél a falba, amikor Flóra rádnyitott – jegyzi meg kicsit gúnyosan Musa.

– Én is ugyanúgy meglepődtem. De akkor ezek szerint valamelyik nőnek van köze hozzá...

– Nőnek? – kérdez közbe Layla. – Milyen nőnek?

– A páncélos embereken kívül jött még két nő is. Az egyik vezette be a katonákat az iskolába. Leütöttek és elvittek mindenkit, még az igazgatónőt is... A másik szinte el sem mozdult a gépek mellől...

A tündérek egymásra néznek. Kudarcot vallottak. Elkéstek. A Felhőtorony elesett. Mirtán kívül az összes boszorkányt elhurcolták, ki tudja, hova.

– Na jó – szólal meg Layla, és a boszorkány felé nyújtja a kezét. – Te akkor velünk jössz.