A Bosszú lovagjai

– extra –

Ember(telen) kísérlet

Persus

A Bosszú lovagjai: -20 év

Alkonyodik Persusban. Ez a Magixtól távol eső világ élen jár az orvostudomány terén. Egyszerű beavatkozások, veszélyes műtétek, génsebészet, klónozás – megfelelő díjazás ellenében itt mindent könnyen, pontosan és kockázatmentesen megcsinálnak. Nem véletlenül utaznak ide más univerzumokból a gyógyulni vágyók. Ennél jobb helyet nem is találhatnának bajaik kezelésére.

Fasorral szegélyezett, kanyargós földút köti össze a környék legnagyobb kutatóintézetét Persus többi részével. Ritkán használják, hiszen az intézet mindig is önellátó volt, a személyzet pedig gyakran töltötte az éjszakákat is az épület falai között kizárólag a legújabb projektjükre koncentrálva. A munkájuk iránt érzett elkötelezettség jellemezte leginkább az itt dolgozókat.

Most mégis egy száguldó sikló veri fel maga mögött az út porát. A pilóta arcát nem látni bukósisakjának rostélya mögött. Elképesztő ügyességgel veszi a kacskaringós földút vargabetűit. Hamarosan pedig oda is ér a hatalmas épületet körülvevő hófehérre festett kerítéshez. Maga Persus nem különbözik annyira a többi világtól, itt is létezik mágia, az itt élők pusztán nem tanulták meg használni. A kutatóintézetet sem védi mágikus erőtér, így máshogyan kellett gondoskodni a védelméről. Ezért a birtokot magas kerítéssel vették körbe, amit alapvetően a rendelkezésre álló legkeményebb alapanyagból készítettek, felhúzása után pedig különösen csúszós bevonatot kapott, hogy ne lehessen átmászni rajta.

A jövevény közvetlenül a kerítésbe épített kapu előtt száll le a siklóról. Kesztyűbe bújtatott kezével még kivesz egy vörös folyadékkal teli fiolát a leginkább kerekek nélküli motorra emlékeztető jármű oldalába épített tárolóból, mielőtt a kapu mellett elhelyezett terminálhoz lépne.

Bár a gépezet felett egy tábla is lóg, a jövevényt nem riasztja el az „I. számú Persusi Kutatóintézet. Engedély nélkül belépni tilos!” felirat. Mikor a terminálhoz ér, gyorsan balra, majd jobbra pillant, és csak ez után nyúl a billentyűzethez. A kesztyű ujjai hirtelen vékonyodni kezdenek, mintha kiszívnák a belsejéből a levegőt, ezzel tapasztva a fekete anyagot a bőrhöz.

A vékonyabb ujjakkal – amikről mintha egy csapásra eltűnt volna a fekete kesztyű és felvették a normális emberi bőr színét – a jövevény egyszerűbben tudja beütni a 05-ös kódot. Rövid idő elteltével egy fiatalos, harmincas éveiben járó férfi arcának holografikus képe jelenik meg a tábla előtt.

– Igen, ki az? – kérdezi.

A jövevény bukósisakja is változáson megy keresztül. A gömbölyded forma lassan a múlté lesz, helyét pedig egy arc alakja veszi át. Végül a sisak fekete színét is a kicsit sápadtabb emberi bőr színe váltja fel. Mélyen ülő barna szemével közvetlenül a holografikus arcot figyeli. A vörös folyadékos fiolát maga elé tartva végül megszólal:

– Csak én vagyok. Meghoztam, amit kértél.

Az arc szája halvány mosolyra húzódik. Enyhén balra fordul és lefele néz, a következő pillanatban pedig már hallatszik is az ajtó nyílásának csikorgó hangja.

– Ha jól sejtem, betalálsz – mondja búcsúzóul, és el is tűnik.

A jövevény nem száll vissza a siklóra. A járművet maga mellett tolva lép be a kapun, ami ugyanolyan csikorgó hanggal bezárul mögötte. Egy gyéren kitaposott ösvényen jut el az intézet bejárata előtti füves térig, ahol a többiek is hagyják a járműveiket, amíg az épületben tartózkodnak. A siklót a többi mellett hagyja, majd határozott léptekkel indul el a bejárat felé.

A bejáratnál egy biztonsági őr várja. A jövevény gyorsan visszateszi az eddig a kezében tartott fiolát egy, az elmúlt pár percben kialakított zsebbe. Mire a kapuhoz ér, már egy névkártya is a siklózáshoz használt kezeslábasán virít, pedig amikor megérkezett, ilyesminek még nyoma sem volt rajta.

– Á, kellemes napot, Mr. Ricó! – köszönti az őr, pedig még csak egy pillantást sem vet a névkártyára. – Hogy van mostanság?

– Köszönöm, Steve, megvagyok – feleli a jövevény, majd belép a kapun, amit az őr nyitott ki neki.

Mr. Ricó halványkékre festett falú folyosókon halad végig. Egyikbe fordul be a másik után, láthatóan tudja, merre kell mennie. Ez bizony nem könnyű, a folyosók úgy kanyarognak, ágaznak el és torkollanak egymásba, akár egy labirintus járatai. A jövevény azonban kiismeri magát, és alig tíz perc után bekopog egy sötét faajtón.

– Szabad! – hangzik a kiáltás odabentről.

Az ajtó másik oldalán tágas helyiség húzódik. A bal oldali falon monitorok sorakoznak, előttük egyetlen irányítópult kapott helyet. Ez viszont akkora, hogy négy ember ül előtte egyszerre, hogy bármin azonnal változtathassanak és az összes képernyőt szemmel tudják tartani. Mögöttük egy fiatalos, talán a harmincas éveiben járó férfi áll, szintén a monitorokra meredve. Figyelmét főleg annak a néhány kamerának a képe köti le, amelyeket a szomszéd szobában szereltek fel.

A monitorokkal szemben lévő falon egész szoba hosszúságú ablak húzódik, így a jövevény is látja, amit a többiek a képernyőkön keresztül figyelnek. Odaát páran tiszta, fehér köpenyben sürögnek-forognak két műtőasztalhoz hasonló emelvény körül. Az ablakkal szemben, az asztalok túloldalán két embernagyságú tartály vár arra, hogy használják őket.

– Végre itt vagy, Sam! – üdvözli a fiatalos férfi, aki ellép a többiek mögül, hogy a jövevény elé siessen.

– Hamar beengedtél, Brad. Nem kellett volna kódot mondanom? Vagy megmutatnom a belépőkártyámat? Eddig mindig kitaláltatok valamit.

– Ha valaki tényleg feltalálja a bukósisakot, ami visszahúzódik a fejbőrbe, ismét ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek rád, mint bárki másra. Addig viszont hadd engedjem be a nyilván hozzánk tartozó, egyetlen ismert alakváltó embert felesleges hercehurca nélkül. Különösen, ha olyasmit hoz, amire már nagyon várunk.

Brad előrenyújtja a kezét, a jövevény pedig átadja neki a fiolát. Brad ez után alaposan megvizsgálja minden szögből, de nem talál semmi problémát.

– Minden rendben ment? – kérdezi végül, miután odaadja a fiolát a sor ajtó felé eső végén ülő embernek, aki azonnal felpattan vele és kiviszi a szobából.

– Mint mindig. Nagyon úgy tűnik, hogy még mindig csak itt tudnak a létezésemről…

– Vagy legalább is a valódi személyazonosságodról. És reméljük, hogy ez minél tovább így is marad.

Ez valójában így nem teljesen igaz. Az intézet dolgozóin kívül egyetlen egyvalaki tud Sam különleges képességéről. Valaki, aki az intézet történetében először külső útmutatást adott a falakon belüli munkának. Olyan megrendeléssel bízta meg az intézetet, aminek a részeként sor kerülhetett ennek a kísérletnek is az elvégzésére. Bár az előkészületek rengeteg időt és energiát emésztettek fel, úgy tűnik, végre most, csaknem hét év után a kirakós utolsó darabja is a helyére került.

– Az asszisztensem a csekkel vár – folytatja Brad. – És majd hívunk, ha újra szükségünk… vagy ha valaki másnak szüksége lenne rád.

– Nagyon örültem – válaszolja Mr. Ricó, majd egy biccentést követően távozik. Brad egyedül marad a három segédjével, akik a konzol mellett ülnek.

– Jól van, emberek! – csapja össze a kezét Brad. – Szedjétek össze az összeírt megjegyzéseiteket a projektről! Hétvégéig várom őket az asztalomra. Hamarosan ideje jelentést tenni az igazgatónál…

*

Persus, I. számú kutatóintézet, igazgatói iroda

A Bosszú lovagjai: -20 év

– Igen, ez csak természetes. Nem, nem fogunk… Eddig sosem végeztünk félmunkát, és nem most fogjuk elkezdeni. Csak annyiról van szó, hogy folyamatosan újabb és újabb nehézségekbe botlunk. De amint meglesz minden, amire szükségünk van, azonnal nekiállunk az elitkatonájának. Nem fog csalódni…

Persus legnagyobb kutatóintézetének igazgatója, egy pocakos, vastag bajuszú férfi megsemmisülten dől hátra a székében. Nem mondhatni, hogy az előbbi beszélgetés váratlanul érte, hiszen idestova már hét éve húzódik a projektjük indulása, a megrendelő pedig kezdi elveszteni a türelmét. Muszáj megsürgetnie a többieket, különben annak az ígért összegnek lőttek. Bár maga a tudat, hogy volt egy tervük, amit végül nem tudtak kivitelezni, még rosszabb lenne. Ilyen ugyanis még sosem fordult elő. Ő lenne az első igazgató, akinek le kell fújnia egy kutatást… Ez nem történhet meg.

Az igazgató apró, zöld szemével körbenéz a fehérre festett szobában. Mi mindennek voltak szem- és fültanúi ezek a falak… Például amikor tíz éve két katona behozott valakit az intézetbe. Azt mondták, hogy a parancsnokuk, és könyörögtek, hogy mentsék meg az életét. Szó mi szó, tényleg súlyos volt az állapota. Nem hazudtak azzal, hogy ha az intézet nem tud segíteni, akkor senki sem tud. Tíz perccel később jött is a jelentés, hogy nem lehet megmenteni a szétroncsolódott szöveteket. Még egy utat nem élt volna túl, nekik kellett sürgősen segítséget hívniuk a megmentéséhez. Gyógyítók érkeztek távoli világokból, az ő segítségükkel sikerült rengeteg küzdelem után stabilizálni az állapotát.

Senki sem hitte, hogy végül sikerült megmenteniük a férfi életét. A test sérült részeit nem sikerült meggyógyítaniuk, nem tudták visszanöveszteni a húst és a bőrt az arca nagy részére és a kezeire. Az alsó állkapcsa is hiányzott. Hónapokig feküdt eszméletlenül egy elkülönített szobában. Még mielőtt magához tért volna, az egyik gyógyító a saját kiserkent véréből kent szét egy keveset a szájpadlásán, közben pedig varázsigéket mormolt. A férfi torka felragyogott, amikor működésbe lépett a szóformáló varázslat.

Már az is meglepetésként érte őket, hogy ha eszméletlenül is, de azt a néhány hónapot túlélte az a férfi. Az meg már egyenesen csodaszámba ment, hogy néhány hónap után visszanyerte az eszméletét. Persze sok időbe telt, mire újra talpra állhatott és még többe, mire elhagyhatta az intézetet. Három teljes évig tartott a felépülése, nem csoda, ha időközben megunta a szobája látványát. Így hát amikor végre elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy lábra álljon, rendszeresen körutakat tett az épületben. Lenyűgözték az itt folyó munkálatok, különösképpen a klónozással kapcsolatosak. Kipattant a fejéből az ötlet, miszerint ilyen eljárással gyorsan fel lehetne állítani egy lojális sereget. Szinte azonnal kérte, hogy csináljanak neki egy kétszáz főből álló csapatot.

Nem szívesség volt. A férfi üzleti ajánlatot tett. Ráadásul igencsak zsíros üzleti ajánlatot. Elkezdte finanszírozni a csapata felállítására irányuló kutatásokat is. Ők ennek ellenére immár hét éve nem tudnak felmutatni semmit, ez idő alatt pedig ki tudja, hány „normális” katonát toborzott már a tervezett kétszáz mellé. Igaz, a késésnek is megvolt a maga oka.

Először is figyelmeztették, hogy bármennyire is vissza tudják szorítani a klónok szabad gondolkodását, lehetetlenség az összes önállóságukat elvenni tőlük. Nem tudnak és nem is akarnak robotok szintjére lebutított, önállóság nélküli embereket, ez a megrendelő Derek Rongby érdekeit sem szolgálná.

Továbbá Rongby az „átlagos” kétszáz fő mellé egy elitkatonát is kért. Valakit, akit maga mellé emelhet, ha újra szembenéz azokkal, akiktől a sérüléseit szerezte. Brad és kis csapata viszont töprengeni kezdtek, mitől is lehetne elit az elitkatona. Alapból úgy gondolták, hogy valamilyen különleges képességgel mindenképp fel kell ruházni. De hogy mivel… erre csak nemrég találtak választ, amikor egy másik intézetről hallották, hogy beérkezett hozzájuk valami különleges genetikai állomány. Bár még nem tudták tisztázni, mégis milyen képességeket hordoznak azok a gének, biztosra vették, hogy megtalálták a megoldást a problémájukra.

A DNS megszerzése azonban újabb akadályokba ütközött. Hiába kérték tőlük a genetikai mintát, nem voltak hajlandóak csak szép szóra odaadni. Kellett valaki, aki el tudja hozni, lehetőleg úgy, hogy senki ne jöjjön rá, mi történt. És kiváltképp senki se jusson el hozzájuk. Itt jött be a képbe Sam Ricó.

Ricóra még jóval régebben találtak rá. Kitaszított kisfiúként ücsörgött egy park padján. A környezetében mindenki tudta, miféle szerzet ő, és senki nem volt hajlandó felkarolni egy eltorzult gyereket. Azonban az akkori igazgató meglátta benne a lehetőséget. Befogadta és az intézet területén belül minden eszközzel támogatta alakváltó képességei fejlesztését, tökéletesítését. Akkor bővült ki a kutatóintézet hálókörlete, és ezen túl nyitva tartották a szemüket és a fülüket, hátha hallanak hasonló sorsú emberekről. Az akkori igazgató jött rá arra, amit már nagyon jól megtanultak azok, akik követték a helyén: ha megsegíted ezeket a bajbajutottakat, a lojalitásukat kapod jutalmul. És kevés hasznosabb dolog létezik a világon, mint egy csapatnyi különleges képességekkel rendelkező férfi és nő, akikre szinte bármilyen feladatot rábízhatsz.

Mikor bekerült az intézetbe, Ricóról mindenki azt hitte, meghalt. Szokássá vált, hogy a befogadott „kitaszítottak” új személyazonosságot kaptak. A régi csak problémákat és előítéleteket szült volna. Ugyanis ezeket az embereket nem tartották az intézet falai között. Fontos volt, hogy hálával tekintsenek az itteniekre, ezt pedig nem tudták volna elérni, ha raboknak érzik magukat. Amíg nem zavarták a munkákat, szabadon járhattak-kelhettek az épület falain belül és kívül.

Sam Ricó volt a legjobb lehetőség erre a feladatra. Ő volt az első különleges képességgel rendelkező személy, akinek menedéket nyújtottak az intézetben. Ő az, aki tanúja volt a kutatóintézet minden erőfeszítésének, hogy sorstársait felkarolja és elszállásolja. A csomag megszerzéséért és szállításáért ígért összeg pedig pluszban feledtethette vele, hogy amit tesz, az átlépi a törvényesség határait. Előzetesen két hónapot kért, amíg átér, megfigyeli a biztonsági rendszereket, előkészül, megszerzi, amit kell és visszahozza. Nem volt értelme siettetni, hiszen neki is megvoltak a korlátai, és azzal csak a lebukást kockáztatták volna. Az pedig nem férhet össze sem a projektjükkel, sem pedig az intézetről kialakult makulátlan képpel.

Mivel az elitkatona sokkal több figyelmet igényel, úgy döntöttek, azt veszik előre. Biztos ami biztos alapon az átlagos klónok készítéséhez szükséges felszerelés is készen áll egy ideje, már csak azt várják, hogy ő, mint az igazgató megadja az engedélyt a „gyártás” elindítására. Ő viszont inkább a nagyobb kihíváson szeretne előbb túl lenni. De Brad és csapata újabb kérdéssel állt elő, ami miatt újra kell gondolnia az egészet.

Valaki Brad csapatában kitalálta, vajon hogyan kéne képezni azt a bizonyos elitkatonát. Leporoltak egy régebbi kutatási javaslatot, amiben kíváncsiak voltak, vajon a környezet, amiben az ember felnő, mennyire befolyásolja a tehetségét valamiben. Az elitkatonához ezt úgy kapcsolták hozzá, hogy két klónt csinálnak a megszerzett genetikai anyag felhasználásával. A kettő tökéletes mása lesz egymásnak, mind kinézetben, mind tudás és képességek terén. Az egyetlen különbség az lesz, hogy az egyiket beadják egy szerető családhoz, ahol mindent megkap, a másikat pedig egy olyan közösségbe adják, ahol minden nap küzdenie kell a túlélésért.

Az igazgató nem nagyon látta értelmét egy ilyen kísérletnek. Az eredményt már a kezdetektől fogva sejteni lehetett, sőt, fogadni is lehetett volna rá. A szerető családban felnövő alany elkényelmesedik, tompulnak a képességei, a reflexei, és amikor sor kerül az összecsapásra kettejük között, már nem lesz ellenfele a másiknak. Ráadásul talán már csak a következő igazgató idejében lenne meg az eredmény, legkevesebb tizenöt, de még inkább húsz évet kell várni rá. Brad mégis annyit erősködött, hogy végül beleegyezett a kísérlet elvégzésébe.

Rongby meglepően jól fogadta a hírt, hogy az elitkatonájára a tökéletesség érdekében évtizedeket kell várnia. Amolyan engesztelésképpen biztosította felőle, hogy az „átlagos” klónok készítését minden további késlekedés nélkül elkezdik. Rongby ezt visszautasította, mondván: az elitkatonája nélkül úgysem száll harcba senkivel. Kérte, hogy továbbra is tájékoztassák a fejleményekről, illetve kilátásba helyezte, hogy a jövőben szüksége lehet Sam Ricóra is.

Az igazgató néha rendkívül kíváncsi lett volna, Rongby hol van, mit csinál éppen. Szinte biztos, hogy készülődik arra a bizonyos visszavágóra, amit az intézetben tartózkodása idején gyakran emlegetett. Kétszáz hűséges katona élén egy jó stratéga nagy sikereket érhet el, de Rongby nem olyannak tűnt, aki bármit is a véletlenre bízna. Nem fog megelégedni a kétszáz lebutított klónnal.

A pocakos férfi tekintete elidőzik az ajtó melletti falra felakasztott falapra. Leginkább egy hatalmas képkerethez hasonlít, benne mindenféle színű és formájú maszkkal. Fiatalabb korában a hobbija volt a maszkok gyűjtése. Ő tette ki az iroda falára, hogy emlékeztesse, milyen sokfelé járt annak idején. Bármelyik darabra ránézett, azonnal beugrott, honnan van és milyen alkalomból járt ott, ahonnan szerezte. A legtöbbet nyaralás közben vette, de van, amelyikre üzleti úton tett szert, a sarkokban lévőket ajándékba kapta. És volt egy középen, ami nagyon különleges történettel rendelkezett.

Akkor került az intézet igazgatói székébe. A kollégáival mindig is jó viszonyt ápolt, így az első napján készültek neki egy kis meglepetéssel. Egy barátságos versenyt rendeztek, ahol a közeli város különböző pontjaira kellett eljutni. Hat vagy hét pontot jelöltek ki, mindenki más útvonalon ment, de a célállomás mindenkinek ugyanaz volt: a főtér és a piac, ahol utolsó feladatként egy megjelölt tárgyat kellett megtalálni. Természetesen olyasvalaki jelölte meg azt a bizonyos tárgyat, aki később nem indult a versenyen, de apró segítségül kiült a megfelelő stand elé. Igaz, ez csak keveseknek volt segítség, mert csak kevesen tudták, ki jelölhette meg a célt, ráadásul ők sem pontosan. A szerencsést ugyanis úgy sorsolták ki, hogy egyik induló sem volt jelen.

Szórakoztató verseny volt, mindenkinek jólesett kiengedni egy kicsit a gőzt. Az igazgató másodiknak ért ki a piactérre, és azonnal elkezdte keresni azt a tárgyat, amin egy ott helyben kapott kártya szerint pirossal ráírt „I.P” felirat díszelgett. Alig telt el pár perc, amikor észrevette, hogy az egyik stand körül különösen sok ismerőst lát az intézetből. Odasietett, hiszen a józanész is azt diktálja, hogy egy versenyen a legtöbb néző a célnál gyűlik össze.

A kérdéses standnál maszkokat árultak. Még ma sem tudja mosolygás nélkül felidézni azt a napot. Az intézetben mindenki tudta, mennyire komolyan gyűjti ezeket az „arcvédőket”. Nem is tartott sokáig, amíg megtalálta azt, amelyiket megjelölték. Egy gyönyörű, bár kicsit ijesztő csontfehér darabot. Egész arcra való volt, a homloktól az állig elért. Csak két rést vágtak rajta a szemeknek. Majd’ kiugrott a bőréből örömében, amikor megtudta, hogy győzelme jeleként megtarthatja. Szerencsére a feliratot könnyen el lehetett távolítani, utána pedig mehetett is a tábla közepére.

A tábla közepén azonban már csak egy megüresedett szög árválkodik a maszkok között. Amikor Rongby itt volt az irodában, hogy megtegye az üzleti ajánlatot a klónsereg felállításáról, elvitte azt is. Nem lehetett hibáztatni, hiszen az arca kétharmadáról valósággal leégett a hús és a bőr, valamivel el kellett takarni, másképp nem mehetett volna emberek közé. A maszkért is itt hagyott egy szép összeget, az igazgató viszont gyakran eltűnődött rajta, megérte-e eladni imádott nyereményét.

Töprengéséből az ajtó nyílása zökkenti ki. Egy fiatalos, harmincas éveiben járó férfi lép be rajta, kezében egy kisebb köteg papírral. Becsukja maga mögött az ajtót, az igazgató íróasztalhoz lép, és leteszi terhét főnöke elé.

– Mr. Woggs – morogja üdvözlésképpen, egy fejbiccentéssel kísérve.

– Mit hoztál, Brad? – kérdi az igazgató, miközben rápillant az elé tett köteg tetején lévő lap fejlécére. Majd valamivel megkönnyebbültebben dől hátra, hogy tekintetét ismét a vele szemben álló tudósra emelje.

– Sam megérkezett a DNS-sel. Minden készen áll az elitkatona elkészítéséhez.

– Helyes. Rongby az előbb keresett, hogy haladunk. Kezdi elveszteni a türelmét, hogy még mindig nem tudtunk nekilátni a katonájának. Már azon gondolkoztam, hogyan sürgesselek meg titeket. De ezek szerint nem lesz rá szükség. Elmehetsz.

Brad egy kurta meghajlást mutat be, majd sarkon fordul és sietős léptekkel távozik az irodából. Az igazgató pedig nekiáll figyelmesen átolvasni az asztalán heverő papírköteget, melynek fejlécén az áll:

„Összegző jelentés a D. R. számára génkezelt elitkatona projektjének első fázisáról – A felszerelés és kísérleti anyagok beszerzése”

*

Persus, I. számú kutatóintézet, kísérleti labor

A Bosszú lovagjai: -19 év

Bradley Mills elmélyülten figyeli a falra helyezett monitorokat. Egy kívülállónak úgy tűnhet, hogy kétszer annyi monitor van, mint amennyi kamerát rájuk kötöttek. Bármelyiket nézi az ember, nem messze tőle ott egy másik, amin ugyanazt a képet látja. Ez viszont nem így van. Minden monitorhoz tartozik egy kamera, amelyiknek a képét továbbítja. A kamerák felét egy szobában helyezték el, a másik felét egy másik szobában. A félreértés oka az lehet, hogy a két szobában ugyanaz történik.

Mindkét szobában egy-egy kisgyermek alszik a sarokba tolt ágyán. Termetük alapján ugyanannyi idősek lehetnek, olyan egy-másfél évesek. Kevés hajuk van, ami már sötétedni is kezdett. Az ember azt hihetné róluk, hogy ikrek. Bradley Mills viszont tudja az igazságot. A gyerekek sokkal többek egyszerű ikreknél. Tökéletesen azonos klónok, akik elérték azt a kort, amikor kikerülnek az intézet falai közül.

Már nevelőszülőket is találtak nekik. Az egyes számú kerül szerető családhoz Magixban. Egy kedves pár, akiknek eddig nem jött össze a gyermekáldás. A kettes számú Andrára kerül, egy távoli, kegyetlen világba. Kevés ember lakja, de meg tudtak velük egyezni, hogy felneveljék a gyereket.

A kísérlet alanyait persze ezek után is nyomon kell követniük, hogy össze tudják őket hozni az egymás ellen vívott csatájukra. Elvégre az egész erről szólt. Ezért mindkét gyermek vérével olyan folyadékot vegyítettek, amelyik a szervezetben maradva nyomkövetőként működik. A kettes számú alanynál viszont megvan rá az esély, hogy a túlélésért folytatott véget nem érő küzdelemben annyi vért veszít, hogy teljesen kicserélődik az, amit vegyítettek a nyomkövetővel. Ezt a kockázatot azonban vállalniuk kell. A nyomkövető folyadék jeléből kiolvasható a szervezet egészségi állapota is, így azt is tudni fogják, mikor bocsátkoznak harcba, mikor betegszenek meg, mikor életveszélyes az állapotuk, azt pedig már végképp, amikor meghal valamelyikük.

Hogy össze ne keverjék a gyerekeket, mindkettejük bal füle fölé felfestették a számukat. Mivel ezen a helyen hajuk fog nőni, a számok teljesen észrevehetetlenek lesznek, hacsak nem borotválják kopaszra a fejüket. De ez nagy valószínűséggel nem fog megtörténni.

Hétvégén elviszik a gyerekeket a nevelőszülőkhöz. Nem írtak nekik levelet, hogy készüljenek fel, mert a fiúk húszéves korukban életre-halálra menő csatát fognak vívni egymással. Csak idő- és papírpazarlás lett volna. Főleg akkor, ha a Magixban élő család emiatt visszamondja az egészet, és kereshetnek másokat. A megrendelő így is türelmetlenkedik, most már nem lehet fennakadás. A kettes számú gyereknek minél előbb ki kell kerülnie a küzdelmekkel teli világba, a testvérét pedig ugyanakkor akarják a családnak adni, hogy tényleg csak az életkörülményeik és a neveltetésük különbözzön.

Brad maga mögött hagyja a keze alá dolgozó embereket, akik továbbra is a monitorokat nézik. Ő inkább kimegy a szobából, végigsétál néhány folyosón, végül pedig bekopog egy újabb faajtón.

– Tessék! – hall bentről egy harsány női hangot.

Amikor belép, hasonló szobában találja magát, mint amilyen az övé nem sokkal arrébb. Csak kisebb, így a falon is kevesebb képernyő fér el. Viszont ami ki van helyezve, azt sem nézi senki. Mindössze egyetlen nő áll a másik falon húzódó ablak előtt. A másik oldalon öten sürögnek-forognak három ugyanolyan tartály körül, mint amiben ők készítették Rongby elitkatonáját. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy valaki kitalálja: az „átlagos” klónok gyártása is megkezdődött.

– Üdv, Sarah! – köszön, miközben a nő mellé lép.

– Ni csak, ki van itt? – hangzik a válasz. A nő csak egy pillanatra néz fel a jegyzeteiből, amiket folyamatosan készít. – Unalmasak az elitjeid?

– Hétvégén viszik őket. Hol tartotok?

– Az első tizenöt már kész. De gyorsabban menne, ha nem ülnétek annyit a másik két keltetőn…

– Mondtam már, hogy át kellett őket alakítanunk. Eltart egy darabig, amíg mindent vissza tudunk csinálni. Egyébként is, úgy tudom, a megrendelő azt mondta, ráérünk.

– Lehet, de mindenképp szeretnék ötvenet. Biztos akarok lenni benne, hogy nem selejtárut adunk ki a kezünkből.

– És odafönt rábólintottak erre?

Sarah felnéz a jegyzeteiből és Brad felé fordul.

– Nagyon meggyőző tudok lenni.

Hogy szavait alátámassza, Sarah büszkén kidülleszti a mellét. Brad pillantása megakad a dús domborulatokon, miközben maga elé morogja:

– Azt látom.

Kevés női csoportvezető van az intézetben. Ha egy kutatócsoport feje akarsz lenni, ahhoz bizonyítani kell. Sarah ezen kevés nők egyike volt, aki egy egész csapatot irányított. Azt viszont nem tagadhatta le, hogy kinevezésekor a rátermettsége csak részben játszott szerepet.

Sarah könnyelmű nő. Azok közé a dolgozók közé tartozik, akik szinte sosem mennek haza. Itt mindent megtalál, amire kedve támad. Van saját szobája a hálókörletben, minden nap finom étel várja az étkezőben és a férfiak sem sokat akadékoskodnak, ha nagy jókedvében közelebbi ismertséget akar kötni velük. Brad legalábbis nem nagyon találkozott olyan társával az intézeten belül, aki ne tűnt volna már el egy estére Sarah szobájában.

– További jó munkát! – böki ki zavarodottan, majd sietve távozik a helyiségből.