10. rész: Szemtől szemben

Nehezen tér magához. Szemhéjai ólomsúlyúnak tűnnek. Fejében kavarognak az emlékek. Alfeát ostrom alá vették... Nem tudtak segítséget kérni... Menekülniük kellett... Aztán pedig...

Lassan végül kinyitja a szemét. Maradék erejét összeszedve tud csak feltápászkodni. Vajon hol lehet? Körülnéz. Karvastagságú rácsokkal találja szembe magát. Ez valamilyen cella? A cella pedig valamilyen barlangnak lehet a része. Legalábbis a szabálytalan falakból erre lehet következtetni.

A rácsok túloldalán folyosó húzódik, de nem sokat lát be belőle. Csak a szemközti cellába lát át. Abban ruházatát tekintve egy specialista kénytelen elfogadni a rabságot. Hosszú, fekete haja csapzottan hull a vállára. Ki tudja, mennyi ideje lehet itt? Talán hetek óta?

Távolabbról beszélgetés zaja hallatszik. Halk, de még aránylag tisztán érthető.

– Nem lett volna szabad meginognom – hangzik egy bosszús női hang. – Akkor nem szöktek volna meg...

– Ezen már nem lehet változtatni, kedves Maria – válaszol egy férfi. Hangja erősen gépies, valahonnan mégis ismerősen cseng. – Ha a fiú velük van, az csak megkönnyíti a dolgunkat. Rajta kívül hányan voltak képesek kereket oldani?

– Az igazgatói irodában talált névsorok szerint összesen tíz tündér hiányzik – veszi át a szót egy másik nő. – Maria mondta, hogy őket kapukon keresztül menekítette az igazgatójuk. Bárhol lehetnek...

– Nem fontosak – jelenti ki nyugodt hangon a férfi. – A tízből négyen bizonyosan megpróbálják meghúzni magukat, amíg Faragonda visszakerül drágalátos igazgatói székébe. De nem fog.

A férfi tisztán érzékelhető haraggal a hangjában beszél az igazgatónőről. Pár pillanatnyi csend után Maria szólal meg:

– És a másik hat?

– Ők lesznek azok, akikkel a Felhőtoronynál találkoztál. Ők nem fognak sokáig bujdosni. Előbb-utóbb eljönnek szeretett igazgatónőjükért. Csak várnunk kell.

Hirtelen egy katona jelenik meg a cellák között. Ugyanolyan felszerelése van, mint azoknak, akik megtámadták Alfeát. Mindössze egyetlen különbség van. Az ő páncélja ugyanis nem vérvörös, mint az ostromlóknak. Hanem méregzöld.

– Uram! – kiált abba az irányba, amerről a hangok jöttek. Harsogása szinte fülsiketítő a suttogásszerű beszélgetés után. – Felébredt a fogoly!

Közeledő léptek hallatszanak, majd egy magas férfi jelenik meg a rácsok túloldalán. Hosszú köpenyt visel, ami csaknem a földig ér. Sok érdeklődő pillantást vonzana az utcán, hogy a köpeny nem a vállán van megkötve, ahol normális esetben lenne, hanem valahol az orra alatt. Ez viszont nem látszik csontfehér maszkja mögött, ami a két szem kivételével az egész arcát eltakarja. Bal szeme hideg acélkék, de még emberi. A jobb szeme sárga, amit résnyi pupilla vág ketté.

– Lám, lám, még egy ismerős arc – mondja mindenfajta szájmozgás nélkül. Gépies hangjából sugárzik a gúny. – Nem gondoltad volna, hogy egyszer még újra látsz. Igaz, Faragonda?

– Derek? – kérdez vissza az igazgatónő, miközben kis híján hátraesik döbbenetében. – Tényleg te vagy az?

– Ezek szerint még felismersz? Ennyire emlékezetes volt a találkozásunk harminc éve?

– Ezúttal mit akarsz?

– Bosszút. Mindhármótokon, akik akkor ellenünk fordultatok. Tényleg nem jöttél rá eddig? Öregszel, Faragonda.

– Te viszont nem sokat változtál. Csak most már az arcod is tükrözi a szörnyeteget, ami mögötte van. Szegény Rebecka forgolódna a sírjában, ha látna téged...

A felemás szempár dühösen összehúzódik. A férfi jobb kezét mérgesen nekilöki az egyik rácsnak, ami ijesztő hangon megkondul.

– Hogy merészelsz a nevében beszélni? Nem elég, hogy elhalásztad előle az iskolát, aztán meg megölted?

– Alfeát szabad akaratából engedte át nekem – vág vissza Faragonda. Hangja nyugodt marad, pedig érzi, nem biztos, hogy jó ötlet túlságosan feldühíteni a férfit. Ennek ellenére állja a felemás szempár szúrós tekintetét, szinte pimaszul néz szembe vele. – És ha jól emlékszem, Darren küldte az átkot, ami szegénynek a vesztét okozta.

– De te vetted rá, hogy ő is forduljon ellenünk. Magától eszébe sem jutott volna soha.

– Ő keresett fel, ha ez jelent bármit is. Egyébként is tennünk kellett valamit. Meg kellett állítanunk titeket. Túlságosan...

– Te mit tettél volna? – szakítja félbe nyersen a férfi. – Ne gondolkozz sokat, megmondom én szívesen. Semmit. Örültél volna a kis iskoládnak, és nem számított volna, mi történik a csinos falain kívül. De el kell szomorítsalak, mert a viszályokat nem lehet csak oktatással megoldani.

– Túl radikálisak voltak az elképzeléseitek, nem hagyhattuk, hogy...

– A változás gyakran fájdalmas. Ezért sokan nem merik meglépni a szükséges lépéseket, és ez vezet az elmaradottsághoz és a további csatározásokhoz. Mi legalább készek voltunk lépni...

– Később megoldottuk nélkületek is. Nézz csak körül! Azt látod, amit harminc éve? Egyszerűen azt akartátok csinálni, amihez értettetek: kimenni a harctérre és megvívni egy ott meg nem nyerhető csatát. Még szerencse, hogy a kis Dinarát nem rángattátok bele...

Faragonda ezúttal túlfeszítette a húrt. A férfi szeme, ha lehet, még jobban összehúzódik, jobb karja pedig előrelendül. Most viszont nem az egyik rácsot találja el. Ujjai egyenesen az igazgatónő torkára kulcsolódnak. Faragonda ijedten kap utána. Ha még egy normális kéz szorongatná, talán nem rémült volna így meg. Csakhogy Derek kesztyűjén keresztül is olyan, mintha sem bőr, sem hús nem lenne a kezén, csak a csont nyomná a nyakát. Méghozzá emberfeletti erővel.

A férfi olyan gyorsan engedi el, amilyen hirtelen megragadta. Faragonda térde megrogy, nehezen veszi a levegőt. Amikor Derek újra megszólal, hangja leplezetlen gyűlölettel teli.

– Őt már végképp ne vedd a szádra!

Faragonda igyekszik továbbra is állni a férfi tekintetét, de nem kell sokáig tartania magát. Derek hamarosan abba az irányba kapja a fejét, amerről nem olyan rég ő maga is jött. Szeméből most ugyanaz a káröröm sugárzik, mint amikor megállt a rácsok előtt.

– Újabb vendégünk érkezett – szólal meg vidám gúnnyal, mire az igazgatónő visszamerészkedik a rácsokhoz, hogy kilásson a folyosóra.

Három férfi közeledik a cellák között. Közülük a baloldali a legmagasabb... és egyben a legnagyobb is. Kis híján két méter magas, igazi hústorony. Másfélszer, talán kétszer olyan széles, mint egy átlagos ember. Meztelen felsőteste és karjai csak úgy duzzadnak az izmoktól. Mind a négy. Ezekből a két felső összefonva pihen a mellkasán, míg a bal alsó a középső ember vállán fekszik. Be kell húznia vastag nyakát, nehogy beverje kopasz fejét a barlang tetejébe.

A jobboldali sokkal jobban be van öltözve. Hosszúujjú kabát és hosszúnadrág van rajta, valamint kesztyű és bakancs. Valamivel alacsonyabb, mint négykarú cimborája. Lépései mégis nehezebbnek tűnnek. Akit pedig ketten közrefognak és kísérnek...

– Drága barátom, Szaladin! – kiált fel Derek, ahogy a hármas csapat közelebb ér. Egyre idegesítőbb, hogy egyáltalán nem mozog a szája. – Micsoda öröm téged újra látni!

– Derek? – Szaladin ugyanúgy meg van rökönyödve, mint Faragonda volt. – Harminc hosszú év után... Hogyhogy most visszatértél?

– Három évtizede már, Szaladin. De akkor bosszút esküdtem. És nem nyugszom, amíg be nem teljesítem. Nagy hibát követtetek el, amikor hagytatok futni...

– Most nem fogjuk hagyni – szakítja közbe Faragonda. – A tanítványaim be fogják fejezni, amit mi elkezdtünk.

Derek visszafordul felé. Lassan int két csatlósának, akik elvezetik Szaladint egy üres cellához.

– A tanítványaid? – kérdezi vészjóslóan halkan a férfi. – Az a hat szerencsétlenség?

– Szerencsétlenségnek nevezed őket? Nem lehetsz jól tájékozott, ha nem tudod, hogy legyőzték Lord Darkart...

– Tudok róla – Derek egészen közel hajol a rácshoz. És már nem is olyan halkan beszél. – De én nem vagyok Lord Darkar. És sértésnek veszem, ha holmi Trixhez hasonlítasz minket. Sokkal felkészültebbek vagyunk, mint három nagyképű boszorkány. A szánalmas kis csapatod nem fog minket megállítani.

A férfi kiegyenesedik, miközben folytatja:

– Egyébként is kétlem, hogy tudnák, hol keressenek téged – szeme újra összehúzódik. – Hacsak... Ezért voltál te annyira nyugodt! – újra közel hajol az igazgatónőhöz. – Akkor üzenem, hogy itt vagyunk egy barlangrendszerben a Felhőtorony szomszédságában. Ha tényleg akkora hősöknek tartjátok magatokat, gyertek ide és próbáljátok kiszabadítani a drága igazgatónőtöket!

Azzal Derek keze ismét lendül, és egy határozott mozdulattal tarkónvágja Faragondát. Az ütésnek azonban kettős hatása van, ugyanis míg Faragonda ájultan esik cellája padlójára, valahol messze Gardéniában Bloom ugyanattól a tarkóján érzett fájdalomtól riad fel álmából.