4. rész: Két barátnő története

A lányok egy kicsit lassabban, de minden komolyabb probléma nélkül érnek vissza Alfeába. Leszállnak az udvaron, majd az orvosi szoba felé indulnak el, hogy Mirta sérüléseit minél előbb kezelni lehessen. Út közben viszont hirtelen belebotlanak a folyosókon járőröző Griseldába.

– No lám, ugye nem azt akarjátok mondani, hogy csak most értetek vissza? Vele meg mi történt? – kérdezi, miközben szemügyre veszi a boszorkányt.

– Ő volt az utolsó, akit találtunk a Felhőtoronyban, tanárnő – válaszol Bloom. – Nagyon kimerült, épp az orvosi szobára igyekszünk vele, utána pedig felmennénk az igazgatónőhöz...

– Nem, nem. Most azonnal felmentek az igazgatónőhöz. Ugyanis már vár titeket. A barátnőtöket meg bízzátok rám, majd én elviszem az orvoshoz.

Griselda hamarosan eltűnik a folyosó egy kanyarulatában, miközben maga előtt lebegteti Mirtát. A tündérek a másik irányba indulnak el. Faragonda irodájába érve világossá válik, hogy a gondnok nem hazudott: az igazgató tényleg várta őket. Ráadásul nem is egyedül. Az asztalon egy pixi üldögél. Kétségtelen, hogy ő hozta a Felhőtorony megtámadásáról szóló hírt. Apró, sárga szárnyának vége lekókadt és ő maga is igencsak fáradtnak tűnik, ennek ellenére érdeklődve figyeli a lányokat.

– Örülök, hogy visszakeveredtetek – mondja Faragonda üdvözlésül. – Már kezdtem aggódni miattatok. Remélem, nem volt túl sok problémátok...

– De volt – vágja rá Stella. – Majdnem megöltek minket.

– Ne túlozz, Stella! – szól rá Layla. – Az csak egy kis karcolás.

Az igazgatónő értetlen pillantására Bloom elmeséli, mi történt a Felhőtoronyban. Elmondja, milyen állapotban találták az iskolát, majd később Mirtát, mit hallottak a boszorkánytól, aztán az idegentől, valamint hogyan menekültek el. Faragonda figyelmesen végighallgatja, bár az asztalon ülő pixit látszólag sokkal jobban felizgatják a történtek. Mikor Bloom befejezi a beszámolót, az igazgatónő elgondolkodik.

– Tehát későn értetek oda – töpreng hangosan. Bloom bólint. – A Felhőtorony elesett, és hogy ki áll a támadás hátterében... Griffint is elhurcolták, ugye?

Bloom ismét bólint.

– Kár. Nina... Nina... – Faragonda ismételgetni kezdi az egyetlen nevet, amit a lányok az idegentől megtudtak. Végül a pixihez fordul. – Lehet az a Nina?

A pixi bizonytalanul válaszol:

– Talán... Ha tényleg nem tudtak varázsolni... De én mégiscsak el tudtam jönni onnan...

– Van ötlete, hogy ki lehet az? – kérdez közbe Musa.

– Ha az, akire gondolok, Nina néhány éve a Felhőtorony diákja volt – fog bele az igazgatónő, miközben fel-alá járkál az asztala mögött. – Nem ismertem, csak hallottam róla, hogy remek tanuló. De miután egy diáktársával felfedezték a bennük rejlő képességeket, megváltoztak. Hirtelen felsőbbrendűnek képzelték magukat, akiknek nem kötelező bejárniuk órákra és azt tehetnek, amit csak akarnak...

– Tisztára, mint a Trix – veti közbe Stella.

– Majdnem, de a Trix ezért pórul is járt. Ninát és kedves barátnőjét Griffin eltanácsolta az iskolájából. Azóta viszont nem hallottunk felőlük.

– És ez a barátnő ki volt? – kérdezi Flóra.

– Egy Maria nevű boszorkány. Szép kis páros voltak. Nina ugyanis képes maga körül egy olyan erőteret létrehozni, amelynek határain belül kénye-kedve szerint korlátozhatja bárki varázserejét. Maria ugyanakkor ebben az erőtérben is bármilyen hosszúra meg tudja nyújtani az ujjait, amik úgy hatolnak át szinte bármin, mint a legjobb pengék...

– Akkor ők lesznek azok! – kiált fel Bloom. – Az a Maria támadhatott meg minket! Stella kezén még mindig ott van a nyoma...

– Az okuk is megvan rá – folytatja Techna. – Bosszút akartak állni, amiért annak idején kirúgták őket. Ez tökéletes magyarázat...

– Úgy gondolod? – szakítja félbe az igazgatónő. – Ez túl egyszerűnek tűnik... Ha tényleg csak bosszút akartak, miért vártak ezzel ennyi éven át?

– Egy egész hadsereggel jöttek – veti közbe Layla. – Azt biztos nem egy nap alatt szedték össze.

– Sereg... Bloom, te azt mondod, hogy volt valamilyen minta a katonák pajzsán?

– Mintha láttam volna valamit... – mondja Bloom, miközben megpróbál visszaemlékezni. – A pajzsukat egy vörös sáv keretezte és volt valami a közepén is... Kerek... Sárga... Leginkább egy hüllő szemére emlékeztetett...

– Egy hüllő szemére?

A lány bólint. Faragonda ismét összenéz a pixivel.

– Nem emlékszem, hogy Nináéknak bármi köze is lett volna valamilyen hüllőhöz.

A pixi is a fejét rázza. Techna csalódottan kérdez vissza:

– Ezek szerint elvethetjük a bosszúállós feltételezésemet?

– Valószínűleg, hiszen jónéhány kérdést megválaszolatlanul hagy. Maria honnan tudhatta, hogy ha futni hagy egy pixit, valaki az iskola segítségére siet? Hogyan tettek szert egy akkora seregre és miért nem valami őket szimbolizáló motívum volt azokon a pajzsokon? Ha csak bosszút akartak, miért hurcolták el az összes boszorkányt ahelyett, hogy egyszerűen végeztek volna Griffinnel? Hiszen megtehették volna. Ami pedig a legaggasztóbb: miért mondta, hogy előbb-utóbb mi is sorra kerülünk?

A kérdések rohama után fülsiketítő csend támad az irodában. Senki sem szólal meg, pedig a válasz egyértelmű. A lassan kínossá fokozódó csendet végül Flóra töri meg.

– Nem ők tervezték a támadást. Őket is irányítja valaki...

– És ez a valaki hozható összefüggésbe a hüllőszemmel, a boszorkányok elhurcolásával és esetleges újabb támadások tervezésével is. Olyasvalaki, aki tudja, milyen nagy az összetartás az iskolák között...

– De ha meg akarják támadni Alfeát, segítséget tudunk hívni a Vörösforrásból, nem? – kérdezi Musa. – A specialisták a miénkhez hasonló varázslatok nélkül is megvannak, így Nina erőtere hiábavaló.

– Reméljük, hogy csak Nina és Maria dolgoznak ennek az ellenségünknek. Ha így van, a specialisták meg tudnak védeni minket. Reggel küldök is egy üzenetet Szaladinnak, tudná-e nélkülözni néhány tanítványát. Most mehettek. Pihenjétek ki magatokat!

A tündérek elindulnak az ajtó felé, de Bloom egy helyben marad.

– Látom az aggodalmat az arcán – jelenti ki határozottan, Faragonda szemébe nézve. – Van tippje, hogy kivel állunk szemben. Ki az?

Az igazgatónő állja Bloom tekintetét. Hosszú pillanatokig farkasszemet néznek egymással. Végül Faragonda lehajtja a fejét, és szomorúan közli:

– Bárcsak tudnám...

Miután Bloom is elhagyja a szobát, az asztalon ülő pixi is az igazgatónőhöz fordul.

– Tényleg nincs sejtése? – kérdezi.

– Nem akarok bakot lőni – hangzik Faragonda aggódó válasza. – Egy pillanatra beugrott egy ember neve, de nagyon remélem, hogy tévedek. Mert ha tényleg ő tért vissza harminc év múltán... Az ég irgalmazzon nekünk!